Hogyan lakta be magát a neurodivergencia az életembe egyetemistaként? III. rész

Avagy hogy lesznek ábrándos iskolás csodagyerekekből felsőoktatásban bukdácsolók

A kissrác korom az álmodozásról, a tízes éveim pedig a valóság megúszására tett kísérletről szólt, ami az érettségi körüli időszakig egészen sikeresnek bizonyult. Az iskola a maga kihívásaival (bullying, fiúiskola különlegességei, minimális tanulás) igazából így utólag visszagondolva egy fantasztikusan jó közeg volt a kis ADHD/auti jupiteri agyamnak, mert épp annyi kötelező struktúrát biztosított, hogy gondtalan lehettem az idő nagy részében. Nem sokat kellett gondolkodni vagy döntéseket hozni, adott volt a nap rendje, és a koncepció: csak tanulni kell valamennyit a dolgozatokra és akkor majd minden jó lesz. Akkor még nem is sejtettem, hogy ez milyen kis paradicsomi állapot --- az egyetem ehhez képest már nagyságrendekkel komolyabb szívás volt a strukturálatlansága miatt, mert semmi sem volt kötelező; viszont még mindig megadta ezt az illúziót, hogy ha csinálgatod a dolgokat, akkor az majd vezet valamerre / valami karrier, megélhetés, élet felé.