Pályaorientáció
Útkeresés

A szüleink, nagyszüleink generációjában még a munka világa egy egyszerű ígéretre épült: ha megfelelő ideig robotolsz, eléred egy idő után a házat, biztos megélhetést a családodnak (single-income family lifestyle), karriered beteljesülését, nyugdíjat. 2026-ra ez a deal már inkább egy scam-nek tűnik: azt mondják, ha a millió érdekes egyetemi képzésből csinálsz valamit, arra biztosan szükség lesz utána az életben is; ha végigszívod a junior éveket és a ranglétrát, akkor egy ponton eléred az izgalmas munkát; ha elég jó lesz a portfolio-d, akkor majd keresett leszel; ha a munkahelyed csak a képességeid, potenciálod 10%-át használja, majd egyszer eléred a többet is. Egy egész iparágnyi karriertanácsadás, coaching épül arra, hogy elmondja neked, csak nem elég jól csinálod, amikor valójában sosem jön el ez a pont. A Gen Z az első, akik felálltak, és azt mondják: nem, ez nem kell nekünk, ez így egyszerűen nem oké, nem jó deal.

A modern munkahely teljes szerkezete az egész interjúfolyamattól az open office irodákon át az egyen-termelésig a neurotipikusokra lett szabva. Minden, amit ma "betegségként", "fogyatékosságként", csökkentértékűségként, problémásságként, nehézségként állítunk be, egy másik környezetben talán evolúciós előny lehetett. Vajon mennyire idealizálás azt gondolni, hogy az ADHD-nak, autizmusnak évezredeken keresztül meg lehetett a helye: a szavannán ők voltak a legjobb reflexű vadászok, a mindent tudó sámánok; a harcmezőn a legjobb felderítők, harcosok; később a felfedezők, feltalálók, művészek, újítók, forradalmárok - csak a mai modern környezetben elveszettek, problémásak, "nehézséggel küzdők". Azt gondolom, a neurodivergenciával járó borzasztóan alacsony foglalkoztatottság mögött egyszerűen az áll, hogy egy ilyen idegrendszert nem lehet hosszútávon rávenni, hogy foglalkozzon az ideje nagy részében olyannal, amit nem élvez, nem érdekli. Heti 5 nap egyenes út a kiégésig - részmunkaidős, heti 3-4 napos állások (amikből meg is lehetne élni) pedig nem léteznek.

Hány évesen adjuk fel az igazi hívásunkat? 8-10 évesen még ott vannak a világmegváltó tervek a klasszikus "mi akarsz lenni" kérdésre. És ha most tennénk fel, hogy ha nem számítana a pénz mert épp megnyernéd a lottót, mit tennél a napjaiddal, mi lenne rá a válaszod? És miért nem azt csinálod? Mi kellene hozzá? Ha kiderülne holnap, hogy rákos vagy és mondjuk három éved van hátra, mit tennél? Tényleg csak utazgatnál? Ha családod, felelősséged van, már nem teheted azt meg, hogy álmodozol? Létezhetnek a két szélsőség között is apró lépések? És TE mikor adtad fel a valódi identitásod keresését? Tényleg ciki ez, ennyi idősen "már tudni kéne"? Szerinted hányan tudják / mertek utána menni? Mennyire nehéz ez az út, szemben azzal hogy jelentkezgetsz munkákra?

(coming soon)

(coming soon)